Korzó Magazin

A Káptalandombon találkoztunk. Itt indult az utazás Lebó Ferenc szobrászművésszel a képzelet és valóság útján. Akármit mutatott nekünk, monumentális, vagy aprócska alkotást, mind érzelmeket váltott ki belőlünk. Képzeletben szelek szárnyán szálltunk, majd zuhantunk a valóság felé. Elképzeltük, mi volt előbb. A tyúk, vagy a tojás? Szerintem a tyúk. Megteremtette őt Isten azzal a képességgel, hogy sokasodni tudjon.
Lebó Ferenc Szarvason született, de 1983 óta Győrben él. Emlékpénzeit és érmeit magyar köztársasági elnökök, miniszterelnökök ajándékként viszik a világba. Kapott belőle még a pápa is. Köztéri alkotásait Győrben, de egész Magyarországon és a világ számos pontján megcsodálhatjuk.
KORZÓ: Szerencsés az az ember, aki a régmúlt idők nagy művészeinek keze munkájából tanult.
LEBÓ FERENC: A restaurátor szakma sokat adott nekem abból a szempontból, hogy közvetlen közelről, olyan közelségből ismerhettem meg a régi mesterek munkáit, ami nem sok embernek adatott meg. Ihletést adott az a fajta mívesség, ahogyan a régiek dolgoztak, és ezt igyekszem átemelni a saját munkáimba is. Ugyanazok a munkák, néha, attól függően, hogy milyen környezetbe kerülnek, modernnek hatnak, vagy éppen részletezettségük miatt antik hatásúnak. Tehát nagyon fontos, hogy egy- egy mű hova kerül. Ebből a szempontból is a régiek csodálatos térbehelyezéseket, praktikákat ismertek.
K: Hol, milyen környezetben merít ihletet? Gondolom, nem véletlenül találkoztunk a Káptalandombon.
LF: A Káptalandomb Győrnek a szíve. Az egész történelemnek egy keresztmetszetét mutatja. Egészen az őskortól kezdve az antik világon, a római koron keresztül a magyar középkornak és a legutóbbi időknek az emlékei is megtalálhatók itt. Számomra hihetetlen inspirációt ad ez a hely és nagyon szeretek itt lenni. Nagy örömömre szolgál, hogy műveim egy része itt látható egy kiállításon. 1994-től kezdve az egyházmegyei könyvtár és kincstár ad helyet műveimnek és kisplasztikáimnak.
K: Kevés az olyan alkotó, aki sok munkájából ki tud emelni egyet, és azt mondja, hogy ez a kedvencem. Lebó Ferencnek van kedvenc munkája?
LF: Igazándiból ezzel úgy vagyok, mint a gyerekeimmel. Mikor hogy. Hol egyiket, hol másikat szeretem jobban. De tény, mindegyiket szeretem, közel állnak a szívemhez. Egy- egy periódusnak a termékei ezek a munkák. Folyton visszanyúlok témákhoz, olyanokhoz is, amikkel 20 évvel ezelőtt foglalkoztam és valami módon a mai munkáimban is visszaköszönnek. Jó néhány ilyen munkám van. Én általában szimbólumokkal dolgozom, mert ezeket megértik az emberek, valamilyen képzettel bírnak a szimbólumokról. Mert az a célom, hogy munkáim mindenkihez szóljanak. Megértsék a gyermekek is és azok is, akik olvasottak, műveltek. Ugyanakkor azok is, akik nem nagyon járnak múzeumokba. Hogyha ezekkel a munkákkal köztéren találkoznak, mindenki számára jelentsen valamit. Egy- egy réteget föl tudjon hántani belőle, de aki mélyebbre akar ásni, annak is sikerüljön.
K: Műveit nem csak mi, magyarok csodáljuk. Hova került az alkotásaiból?
LF: Brazíliában, San Paulo-ban, a Magyar Nép terén millecentenáriumi emlékművem látható, egy Árpád dombormű. És lehet, hogy jobb munkám van, de szebb helyre nem kerülhetett, mint Rómába, a Szent Péter-székesegyház magyar kápolnájába az Apor Vilmos vértanú püspököt ábrázoló domborművem.
K: Köztereken kívül otthonokban is megtalálhatók Lebó művek?
LF: Nyilván vannak olyanok, akik szeretik a munkáimat, vásároltak belőlük, vagy ajándékozás útján került hozzájuk. Nagyon megbecsülöm azokat az embereket, akik arra adják a fejüket, hogy művelet gyűjtsenek és azoknak otthont adjanak.

K: Ön vallásos ember. Műveiben is megjelenik a hit világa.
LF: Lehet, hogy ez nagyon nagy szónak tűnik, de valahogyan a teremtésnek a folytatói is vagyunk, hitvány folytatói. Mindenki, minden ember egy kis részt hozzá tud ahhoz tenni, amit az elődei megcsináltak, és ezzel a nagy körforgásnak egy kis részét adhatjuk. De nem lehet igazándiból tudni, hogy ki tesz ehhez a nagy munkához többet, ez majd később fog kiderülni.
K: A körforgásról jut eszembe. Mesterek műveit viszik tovább a tanítványok. Önnek két nagyszerű mestere volt, de vannak- e tanítványai?
LF: A főiskolán Kő Pál volt a mesterem és több kézfogáson keresztül Borsos tanítványnak is mondhatom magamat. Amikor főiskolára jártam, itt az akadémián még találkozhattam Borsos Miklóssal is és megmutathattam neki az érmeimet. Személyesen is ismerhettem őt. Mindenkinek van apja és anyja, ez a művészetben is így van.
K: Sok embernek nem adatik meg az, hogy munkája legyen a szenvedélye. Mert például nem tud megélni belőle. Ön szerencsés ember, ugye?
LF: Szerintem minden elhatározás kérdése, az is, hogy ki mivel foglalkozik. Nyilván egyfajta alapnak kell lenni, különösen a szobrászat olyan tevékenység, ami nagyon anyag igényes és ezek az anyagok meglehetősen költségesek is. Sokszor varázsolni kell ahhoz, hogy egy alkotást meg tudjunk valósítani.
K: Ön restaurálja, vagy inkább újraalkotja a Kismegyeri Emlékmű Turul madarát. Holt tart a munka?
LF: Jobb lett volna, ha ezt a munkát nem kell megcsinálni. Vandál kezek ledöntötték a gyönyörű alkotást a helyéről. Sok munka van vele, újra kellett mintázni, de remélhetőleg sikerül régi pompájában, restaurálva visszaállítani a helyére a szobrot jövő évben. Ezután talán nagyobb figyelem és védelem fogja kísérni ezt az alkotást.
K: Néhányszor találkoztunk ugyan, de mindig megjegyeztem magamban, hogy a művész úr olyan nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnik. Feltételezem, boldog család áll Ön mögött.
LF: Feleségem biztos háttér nekem. Nélküle nem tudnék nyugodtan dolgozni. Ő az, aki háttérbe húzódva, de a legfontosabb a számomra. Fiam és lányom megjelennek munkáimban, érmeimen, és mint minden ember, valahol a munkáimon keresztül a családért dolgozom.
K: Gyermekei tovább viszik álmait?
LF: Lehetséges. A lányom érdeklődik a művészettörténet iránt, úgy gondolom, nagyon sok örömet fog ez jelenteni neki is.

Adorján Andrea